Két fajta szülő van. Az egyik típus az alfaanyu, aki a gyereket gyermeknek hívja, akinek meggyőződése, hogy minden kisgyerMek egy angyal, hogy amit a babák tesznek az egyben egy csodálatos isteni kinyilatkoztatás, egy szép mosolytól az anyuka telibe hányásáig. Alfaanyu ezen kívül folyamatosan többes számot használ, mert őnáluk mindig „kakiltunk” van, meg tökéletes szeretet és szivárványszín boldogságcunami nap mint nap.

Hát mi nem ilyenek vagyunk. Mert amikor tőlem megkérdezik, hogy: „Na milyen a baba?” akkor én csak annyit mondok, hogy olyan szabványos. Megfelelő mennyiségű keze, lába és ujja van, minden fontosabb funkciót ellát az evéstől az alvásig, és igen, persze, aranyos. A kérdésre, hogy: „Ugye milyen imádni való babaszaga van?” jellemzően azt válaszolom hogy ha a hintőpor felhőn áttörő tejpárás szarszagra gondolsz, akkor igen. A születésének leírásával sem arattam osztatlan sikert, amikor elmondtam, hogy igazából az alien első fontosabb jelenetéhez tudnám hasonlítani a dolgot, mert ott is egy visító kis lény került ki egy ember hasából marha sok vér kíséretében, igaz a kikerülés után a miénk nem rohant el olyan hamar, hanem inkább nekünk visított. Az is jó, amikor az alvásról kérdeznek. Elmondom, hogy szerencsére elég jól alszik, kivéve teliholdkor, mert akkor kijön belőle a vérfarkas, aztán akkor egész éjjel vonyít. Még szerencse, hogy annyira nem szőrös, mert az nem lenne ideális egy kislányhoz.

Van egy nagyobb gyerekünk is, ott inkább a nevelés kerül már szóba. A véleményem, miszerint a gyereknevelés három legfontosabb pillére a megtévesztés (Nem kell bőgni, nézd milyen szép kismadár!), a hazugság (Szeretném említeni édes arany kisfiam, hogy volt neked egy ikertesód, de ő nem fogadott szót!) és a zsarolás (Ha nem húzol most azonnal aludni, akkor egy hétig árammegvonáson leszel!), megint kiüti az alfaanyuk idegrendszerét úgy öt percre, mert meggyőződésük szerint szeretettel minden megoldható. Szeretem, amikor ezt alátámasztandó a gyerekük ezzel a mondattal egy időben rántja le az asztalról a terítőt az étkészlettel együtt.

Szóval szép dolog a gyereknevelés, de szerintem nem égő beismerni, hogy a gyerek, amikor megszületik, gyárilag egy egoista kis izé, aki csak magával foglalkozik, és a neveléssel van reményünk elérni, hogy a végére normális ember legyen belőle. Olyan ember, aki talán majd életünk alkonyán minket is bepelenkáz, ha erre lesz szükségünk. (Bár én nem pelenkázok, mert egyszer, amikor ott voltam a kölöknél, miután sikeresen telibe szarta a tarkóját, majdnem lehánytam, ami nem lett volna előrelépés az aktuális helyzethez képest. Azóta inkább csak drukkolok az anyukának, két ajtóval távolabbról.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.